Csak egy vers mi a mai napra juthat. Egy gondolat foszlány, épp karcolgatja a múltat. Mesének rossz lenne, álomnak túl jó, ábrándnak rég elfeledett, mosolynak halk szó.

Emlékszel? Szavakat suttog a szél .... hallgatom ... Egy gyertya fénye vibrál ...

Robert Browning
(1812-1889)


Az elveszett kedves

Nos, vége! s bármily fájó íz is,
úgy fáj-e, mint hívém?
Ejh! jójszakát cseveg a csíz is
már a tornác ívén!

A szőlők ifjú rügye pelyhes,
így láttam én ma még,
de holnap mind pattanva kelyhes
- s lásd, minden szín kiég...

Drágám, hát ránk is ily sors vár! - óh
nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
de annak is jut ám

egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szívem hadd őrzi görcsösen -
s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -
lelkemből nem múl sohasem!

De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás,
csak tán csöppnyit puhább,
s csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
csak tán picinyt tovább...

/Tóth Árpád fordítása/