Sétával űzöm emlékeim. Barangolok, egy távoli tengerparton, emlékeim partján. Most épp csöndes, viharmentes állapotban van e tenger, de emlékszem volt, hogy haragosan, volt szelíden andalítón, de soha nem lágyan ringatózón terült el. Soha.

A tengerpart lágy fövenyén kezembe kerül egy apró kavics. Rovások rajta, betűzöm éppen, és megindul egy apró érzelemhullám, "de szép", félek, már nem értem.

Egy kagyló nyílik meg előttem, benézek, dal szűrődik ki belőle. Fülelek, ismerem, hát valóság volt? Kérdezem magamban. Nem hittem el, pedig itt van emlékeimben. Szeretem, nem feledem el, soha.

Illat kúszik át a fák felől, ízlelem orrom rejtekén, bizsereg. Jujj, de bizsereg, ilyen nem volt már rég. Halk zene szól hozzá, eszem ezeréves rejtekén felszabadul, s bár nem hallom, de úgy kúszik fel agyamból. Gyönyörű. Minden mi hozzá köt.

Ma szépre emlékszem, igazán jó így érezni, és még jobb, hogy van mire, kire, vágyat, szerelmet, érzelmet megemlegetni.

Köszönöm emlékeim, szépek vagytok!